Pedig van, sőt.

Az infláció nem téma. Nem beszélünk róla. Ha felmerül, akkor mindenki legyint, szakemberek és közemberek egyaránt: inflációs veszély nincs. Csakhogy a munkanélküliség mellett ez lehet a legnagyobb problémánk az éppen kibontakozó gazdasági hiperválságban.

Nézzük, miért gondolják sokan, hogy pénzromlással egyelőre nem kell számolnunk?

a) Olajár: Mindenki tudja, hogy a benzin árszínvonala a szállítási költségeken keresztül szinte minden egyéb termék árát befolyásolja, márpedig  régen tankoltunk ilyen olcsón.

b) A kereslet visszaesése: Ahogy a válság természetét magyarázó bejegyzésünkben (és egy lazább, szabadabb végűnek hagyott másikban is) bemutattuk, a gazdaság lefelé tartó spiráljának lényegi eleme a fogyasztás visszaesése. Ha valamire alacsony a kereslet, akkor az ára csökken. Az általános fogyasztás-visszaesés általánosan lefelé fogja nyomni az árakat.

c) A magas munkanélküliség a munkaerő költségének csökkenését okozhatja, így hatékonyabb termelést tesz lehetővé. A bérleti díjak várható mérséklődése ezt a hatást némileg erősítheti.

Ez a blog mégis azt mondja, hogy őszre a valódi infláció rég látott magasságokba szökhet. Miért?

1) A mélytengeri búvárkodáshoz igen hasonló tevékenységet folytató forint minden importot megdrágít. Nincs arra utaló jel, hogy az árfolyam őszig javulhat (az ellenkezőjére lehetne listát készíteni), de ha mégis, akkor sem valószínű, hogy a már megemelt forint árak elindulnak lefelé, mert ebbe az irányba hagyományosan rugalmatlanok. Az import drágulása sok esetben a közvetlenül nem érintett magyar áruk árát is magával húzza. 

2) A keresletcsökkenés nem általános, hiába tűnik annak. Egyes termékek esetében (pl repülőjegy) teljesen megszűnt, más termékek (pl tartós fogyasztási cikkek) iránt csökken, sokszor pedig jelentősen nő (pl futárszolgálat, laborszolgáltatás). 

Bárhogy is számolja a KSH és az MNB az pénzromlás mértékét, a valódi, közember által érzékelt fogyasztói inflációnak azokat a termékeket kell figyelembe vennie, amiket az emberek megvesznek, nem pedig azokat, amiket nem vesznek meg. 

3) A keresletcsökkenés az üzemekben kisebb szériákat és így (a legtöbb esetben) drágább gyártást eredményez, a fenti a)-c) pont ellenére is. 

4) Az államnak valahonnan finanszíroznia kell a válságkezelést. Mindenki segítségért kiállt a hétköznapi pincértől és jógaoktatótól egészen a nagy gyárakig. Talán nemsokára a bankok is beállnak a sorba. Nagyon valószínűtlen, hogy a kormány nemzetközi hitelt akar felvenni (emlékszünk még az IMF-re, mint főellenségre), hiszen azokhoz politikai feltételek is társulnak, de még ha akarna is, akkor sem kapna időben és eleget – mindenkinek kelleni fog a pénz. A belföldi hitelfelvétel (kötvénykibocsátás) nem lehet elég a jelenlegi körülmények között, az adóbevételek emelése pedig nem egyszerűen irreális, hanem a visszaeső gazdaságban pont az adóbevételek csökkenése az egyik legnagyobb költségvetési félelem.

Könnyen lehet, hogy a jelenlegi rezsim arra jut: Nem marad más, mint a hagyományosan független, de Magyarországon a kormányzattal szépen egybeforrt jegybank segítsége, aminek a legtöbb érdemi verziója igazából pénznyomtatást jelent (virtuálisan, természetesen). Lehetne ezt hosszan elemezni, de a lényeg ilyen egyszerű. 

A tankönyvek szerint az MNB fő feladata az infláció elleni küzdelem és nem a központi bank, hanem a kormány dolga a gazdasági növekedés biztosítása. Jelen esetben a kettő nem különül el és az MNB a növekedés oltárán könnyen beáldozza az árstabilitást. Matolcsy egyébként is növekedésmániás.

Az 1)-3) pontok az árakat felfelé tolják, de ez akár lehetne normális mértékű is, elfogadható áremelkedést jelentve. A 4) pont nagyot boríthat.

Egy erős infláció nem feltétlenül rossz: Kimozgatja a bankszámlákon és a párnákban lévő pénzeket, serkentve a fogyasztást, végülis a válság ellen dolgozva. Ha mindenkinek van pénze (mert nyomtatunk) és azt el is költi, akkor a válság spirálja megfordulhat. A fogyasztás munkahelyeket teremt. A cégek sem félnek annyira hitelt felvenni, mert az infláció segít annak ledolgozásában és a korábban felvett hitelek elinflálása nagyobb mozgásteret jelenthet a társaságok számára – és pont ez lehetne a kormány célja.

Kérdés persze, hogy mi a várható politikai következmény. A saját megtakarításait (akár 1millió, akár 1 milliárd) mindenki nagy értéknek gondolja. Az infláció fájdalmas lesz a kisember és Dagobert bácsi számára is. Különösen, hogy a jelenlegi inflációs mechanizmus a ’90-es években tapasztalthoz képest más (akkor a 30% feletti pénzromlás mellett annál nem sokkal alacsonyabb betéti kamatokat lehetett kapni), hiszen a kormányzat kifejezett célja lehet az alacsony banki kamatok biztosítása.

Tudjuk, Churchill megnyerte a háborút és elveszítette a választást. Feltehető a kérdés, hogy ilyen, azaz erősen inflációs gazdaságpolitika esetén mit talál ki Orbán Viktor a népszerűség fenntartásáért?

Vannak persze egyéb forgatókönyvek is. Például az EU nagyvonalú segítsége, ahol politikai szempontok és kötelezettségek nélkül öntik mindenkinek a pénzt. Csak most éppen nem ez az irány látszik. Az is lehet, hogy Orbán-Matolcsy nem vállalja be a kockázatokat és elhúzódó válság mellett navigálnak tovább.

Akárhogyis, nem tűnik bölcs dolognak abban reménykedni, hogy az olajár ellentételezi az árfelhajtó hatásokat. Az inflációs lehetőségekről beszélni kell. A valóságtagadás sohasem segít a problémák megoldásában.