Tönkretesszük a gyerekeink életét. És persze a sajátunkat is.
Ma elkezdődött a középiskolai felvételik időszaka.
Nem emlékszem, pontosan hogy volt a felvételi az én időmben. A központi írásbelik bevezetése előtt történt, szóval elég régen. Szüleim szóltak, hogy 9-re legyek kész, mert akkor indulunk. Elvittek. Emlékeim szerint kb ennyit foglalkoztak a felkészítésemmel.
Ma ez máshogy van. A felvételik előtt két évvel már kezdődik a para. A gyereket felkészítő tanárokhoz járatják, pénzt és időt nem kímélve (igazából: erőn felüli kifizetéseket vállalva, önsanyargatással felérő időráfordítással). Az általános iskolás otthon is tovább gyakorol. Az előző évek feladatait veszi végig, matek és magyar írásbeli teszteket csinál, ahogy-ameddig bírja. Próbafelvételiket ír, ahol időre, osztályterembe zárva kell ugyanezt produkálnia. Online felkészítő órákon vesz részt. Jó pénzért megvásárolható programokat fejlesztenek a gyakorlásra, hogy este is tudjon ezzel foglalkozni (úgy is szeret a számítógép előtt ülni, ugye?).
Az hagyján, hogy a felvételi iszonyú stressz a gyerekek számára. Némelyik elég jól tűri, nem is stresszes, csak simán boldogtalan lesz. Nagyobb probléma, hogy micsoda erőforrásokat áldoz rá a szülő, miközben maga is stresszessé válik (rosszabbul kezelik, mint a gyerekeik). Az apukák és anyukák facebook-csoportokon hergelik egymást - külső szemmel belenézve őrület, ami ott megy. A szakértők jótanácsokat osztanak a hatékonyság javítására.
Az igazi gond az, hogy ez a sok áldozat (pénz, idő, boldogság elégetése) értelmetlen. A középiskolába készülő gyerekek ma nem okosabbak (értsünk ez alatt bármit), mint az én időmben voltak, a későbbi akadályokat sem veszik könnyebben. A verseny sem lett nagyobb, hiszen kevesebben vannak (akkor még bőven 10m fölött volt a népesség).
A középiskolába bejutva a gyerek szembesülhet a problémával: Az egyik középiskolai közgazdaságtan könyvben van egy példa arra, hogy az emberek hülyeséget csinálnak, kényszerűségből mindenki részt vesz benne és végül senki nem jár jobban: A nézők első sora feláll a színházban/stadionban/koncertteremben, ezért a mögöttük lévőknek is fel kell állnai. A sor folytatódik, végül senki nem lát jobban, csak mostmár mindenki állva, kényelmetlenebbül nézi, amit nézni kell.
Elhitettük magunkkal, hogy nagy a tét. Pedig nem sok múlik ezen. Még egyszer leírom, mert sokak számára annyira mellbevágó, elfogadhatatlan gondolat ez: Nem sok múlik ezen.
A világ (a gyerekek és szüleik számára, ilyen szempontból) sokkal rosszabb hely lett. Mi tettük ilyenné.
