Az elmúlt egy év azokból is túlélőmestert faragott, akik korábban betartottak minden szabályt. Úgy rászoktunk a csalásra, hogy az nem múlhat el nyom nélkül.
Magyarország az ügyesedők országa. Valaki jól ügyeskedik, valaki nem jól. Igen, olyan is van/volt, aki igyekezett „becsületesen”, a szabályokat betartva élni. Tény, hogy az adminisztratív dzsungelben, a túladóztatás nyomása alatt, a hivatalok packázása közepette általában az jutott előre, aki tudta, meddig lehet feszegetni a határokat (és feszegette is azokat). Nem érdemes itt példákat hozni, mindenkinek van egy-két története erről, mindenki besorolja magát (és a többieket is) valahova.
Az elmúlt egy évben valami megváltozott. Az arányok eltolódtak. A korábban szabálykövető emberek tömegével lettek ügyeskedők. Nyilván nem mindenki, de elég sokan ahhoz, hogy nem menjünk el szó nélkül a jelenség mellett.
Csak néhány példa:
*Ezekben a napokban szülők ezrei gondolkoznak azon, hogyan tudnák elintézni, hogy gyerekük ne menjen jövő héten iskolába. Van rutinjuk, sokan az elmúlt hónapokban is többször otthon tartották a gyereket, ha veszélyesnek érezték az adott időszakot. E sorok írója tud olyan osztályfőnökről, aki a héten körlevélben jelezte a szülőknek, hogy szerezhetnének gyereküknek orvosi igazolást.
*Találkoztunk a barátokkal/rokonokkal, születésnapoztunk, söröztünk/boroztunk a megengedett létszám fölött is - egy-két főn nem múlhat semmi, igaz?
*Hamis papírokkal mentünk hétvégézni, vidéki szálláshelyeken éjszakáztunk, pedig azok hivatalosan zárva voltak.
*Lementünk a nyaralónkba, amikor a kormányszóvivő úgy értelmezte a jogszabályokat, hogy „nem fér bele”, hogy a budapesti telektulajdonos elutazzon vidékre „és ott folytasson szabadidős sétát” vagy ott aludjon.
*A fodrász, a pedikűrös, a masszőr bezárt – de igazából házhoz jött.
*Este 8 után is jöttünk-mentünk (amikor még 8 volt a határ).
*Hamis vagy félig hamis papírokkal közlekedtünk a határokon, rendszeresen.
*Oltást szereztünk magunknak, behívó vagy jogosultság nélkül.
Igen kevesen vannak, akik ne ismernének magukra a fenti példák valamelyikében. Olyan is kevés lehet, aki ne tudna melléjük tenni továbbiakat. Van, aki felháborodik az egyiken és indokoltnak tartja a másikat. Olyan is van, aki pont fordítva gondolja.
Csalók lettünk, természetes módon. Csalók lettünk és ez így is volt tervezve: Soha nem volt cél a szigorú számonkérés. E sorok írója kivétel nélkül emberséges, szinte jófej rendőrökkel és egyéb hivatalos személyekkel találkozott mindenütt (becsületükre válik), pedig még az is előfordult, hogy szilveszter éjszakáján hazasétált, több, mint 1 órán keresztül az Üllői úton hosszában (nyilvánvaló kijárási tilalom idején, Budapest egyik ütőerén).
A rendelkezések úgy lettek kitalálva, hogy amíg a többség betartja azokat, addig nincs értelme a trükköző keveseket büntetni.
Csaltunk, amikor meg akartuk látogatni most született unokaöcsénket a határ túloldalán vagy téliesítenünk kellett az ott lévő ingatlanunkat. Akkor is csaltunk, amikor csak egy kis februári napfényt szerettünk volna látni vagy amikor nem tartottuk be a szigorú lakhelyelhagyási tilalmat. Csaltunk, amikor nem akartuk elfogadni a háziorvos által kínált kínai oltóanyagot és csaltunk, amikor hamis orvosi igazolást szereztünk a gyerekünknek.
Csaltunk, bátorságunk és vérmérsékletünk szerint. Csaltunk és körülöttünk megértette mindenki, hogy csalunk.
Tömegével csaltak olyanok is, akik egyébként soha. Mondhatjuk: belekényszerítették őket. Leginkább az Élet. Elítélhetjük a másikat, de nincs értelme.
De egyszer elmúlik a világvége-hangulat és nehéz lesz majd nem-csalni, amikor megint valami akadályba ütközünk. Hívhatjuk jellemfejlődésnek vagy dekadenciának. Akárhogyis, ez az ország már nem lesz ugyanaz, ebben sem.