Ugye abban mindenki egyetért, hogy ha már itt van az adott menekült, akkor szükség lenne az integrációjára?

Ezen a blogon több bejegyzés született arról, hogy Nyugat-Európában miért gondolják sokan, hogy a menekültekre szükség van (a legutóbbi írás itt). 

Abban mindenki egyetért, hogy ha már itt van az adott menekült, akkor szükség lenne az integrációjára. Viszont arról, hogy ez az integráció pontosan mit jelent, már nagyon eltérnek az elképzelések. Így, egyértelmű cél híján teljes siker eleve nem lehet belőle, legfeljebb politikai szólamok szintjén. Úgy tűnik, jelen helyzetben még úgy sem. Legalábbis rendre érkeznek híradások az integrációs programok bukásáról (tegnap például ez). 

Hadd álljon itt két ritkán (vagy egyáltalán nem) említett ok, ami a közember által elképzeltek szerinti integráció sikerességét ha nem is lehetetlenné, de legalábbis valószínűtlenné teszi. 

1. Integráción sokan azt értik, hogy a menekültek elfogadják az új otthont adó társadalom normáit, felveszik a szokásokat, beolvadnak az új közösségbe. 

A menekültek jó részében ez fel sem merül. Nem azért jönnek Európába, hogy úgy éljenek, mint az európaiak. Azért jönnek ide, mert vagy 1) otthon egyáltalán nem tudnak élni vagy 2) azt remélik, hogy olyan életet élhetnek, mint amit otthon terveztek, csak még jobb körülmények között. 

Egy tipikus  Németországba érkező szír/iraki/török/pakisztáni ember egyáltalán nem akar olyan lenni, mint egy tősgyökeres német vagy francia vagy holland. Sőt, sokszor nagyonis visszataszítónak találja ezen emberek életstílusát, elveit, gondolkodását. Ez az bevándorló (teljesen normális emberi ösztöntől vezérleve) olyanná akarja alakítani a környező világot (társadalmat, országot), amilyennek ő jónak látja. Fel sem merül benne, hogy az új környezetét alkotó, jobb esetben is furcsának talált, de inkább megvetett emberekhez kellene hasonlatossá válnia. 

A bevándorló nem tekint felsőbbrendű és így minden tekintetben áhított kulturális közegként a befogadó társadalomra. Ez természetes. Az igazi baj abból adódik, hogy a befogadó társadalom nagyobbik része viszont pontosan így gondol saját magára. Az európai emberben a mai napig ott van a gyarmatosító, felsőbbrendű nagy fehér varázsló, aki segít és kioktat, akihez alkalmazkodni kell, ha szegényebb országból érkezel. A befogadó és befogadott elvárásai közé ezzel áthidalhatatlan szakadék kerül. 

2. Az integráció másik ellehetetlenítője a rambo-hatás. Talán emlékszünk a legelső (a folytatásoknál nagyságrendekkel értelmesebb), 1982-es Rambo filmre, ami a Vietnámból hazatérő, a kegyetlenséget/embertelenséget ott magába szívó katona békés társadalomba történő beilleszkedésének lehetetlenségről szól. Nálunk Rambo csak egy akcióhős, de az USA-ban a valóság volt: az országnak a háború után komoly, sőt megoldhatatlan problémát jelentett a fizikailag és/vagy lelkileg megroppant veteránok visszailleszkedése. 

Az Európába érkező menekültek jó része számunkra elképzelhetetlen szörnyűségeken ment keresztül. Olyan traumák érték, amiket valószínűleg elnyomni sem lehet, nemhogy feldolgozni. Soha nem lesznek olyanok, mint a szomszédjai, ahol még a családfő is szörnyűnek tartja a csirkenyak elvágásakor kifröccsenő vér látványát. A különbséget nem szabad bagatellizálni. Súlyos, konfliktusokkal és megértés teljes hiányával átitatott élethelyzeteket eredményez, hogy gyökeresen más lelkű embereket zárunk össze egy rendszerbe. 

A nehéz, de egyébként nem feloldhatatlan rambo-hatást az 1. pontban leírt mechanizmus teszi szinte reménytelenné. 

Már a fenti két ok miatt is törvényszerű, hogy az integráció nem működik, legalábbis nem úgy, ahogy a hétköznapok európai polgára gondolkodik erről. A társadalom nagy mérnökei nem naivak, ők máshogy képzelik el a jövőt. Új társadalom születik. Nem az a lényeg, hogy a régit megőrizzék, hanem az, hogy felülre kerüljenek/felül maradjanak benne. A többiek meg majd alkalmazkodnak. Hogy kinek van igaza, azt mindenki döntse el maga. Gondolom itt is az üléspontok határozzák meg az álláspontokat.