Csak az a baj, hogy az élet is ilyen. A politika öl.

A 2018-as év amerikai bombasikerei közül is kiemelkedő  film volt a Fekete Párduc, ami azzal tűnt ki  a mostanában mindent elsöprő szuperhősfilmek sorából (egyébként hivatalosan ez a 19. Marvel-film: nem semmi mennyiség), hogy fehér ember csak huszadrangú mellékszerepet kapott benne, így „a fekete kultúra ünnepeként” pózolhatott a médiában, nagy diadalmasan. A filmet általános elismerés fogadta (3 Oszkárt nyert 7 jelölésből). Persze mert volna szólni ellene bárki is… De ez a bejegyzés nem erről szól, sőt igazából nem is a filmről. 

(aki látta a filmet, az a következő bekezdést nyugodtan kihagyhatja)
A főhős Fekete Párduc egy képregénybeli afrikai, de mégis rendkívül gazdag és rendkívül fejlett technológiával rendelkező, viszont teljes titokban létező ország, Wakanda királya. Apjától örökli meg a trónt. Hogy meddig marad király, az azon is múlik, hogy legyőzik-e olyan, sokszor brutális, akár halálos harcban, ahol a kihívó megfelelő (királyhoz méltó) vérvonallal rendelkezik. Királyok jönnek-mennek, az ország virul. Igazi probléma csak akkor adódik, amikor egy vérség szerint arra érdemes, de egyébként külsős, az ország kultúráját/hagyományait nem valló trónkövetelő lenyírja az aktuális uralkodót. 

Tehát adva van egy szupergazdag és felfoghatatlanul hi-tech társadalom, ahol mindent a tudomány irányít, kivéve az ország első, egyébként teljhatalmú vezetőjének kiválasztását, mert az úgy történik, hogy két izomember egymásnak esik és aki előbb töri össze a másik összes csontját, az lesz a király. 

Hülyeség, ugye? Nonszensz.
Persze, ez csak egy képregényfilm, mit vártunk? 

Hülyeség, igen. Az a baj, hogy a valóság is pont ilyen. Mi ugyanígy választunk vezetőket. Ha nem is törik el egymás csontját, de majdnem (vagy inkább: az sem kizárt). 

A politika itthon is és máshol is élet-halál harc, a másik legyőzéséről, sárbatiprásáról, ellehetetlenítéséről, megalázásáról szól (nincs kétségünk ugye:  az USA-ban is, Oroszországról meg nem is érdemes beszélni). A politika lényege a (karakter)gyilkosság lett (talán mindigis az volt?). A politika öldöklés. Nézzük meg Gyurcsányt, Vonát, Hadházyt, Simicskát, Nagy Blankát. Sorolhatnám akármeddig. Hogy a másik oldalt is említsem: Látni kell, ellenfelei mennyire igyekeznek Orbánt egy tolvaj-hazaáruló-elmebeteg hatalommániásnak bemutatni. 

Persze vannak, akik gyengék és így könnyű őket kinyírni. Vannak olyanok is, akik valóban érdemtelenek és vannak, akik csak csalétekként/figyelemelterelésként szolgálnak. De ez a bejegyzés nem erről, hanem a módszerről, a rendszerről szól: Mindenki a másik megsemmisítésére tör, ez a minimumprogram. A politika öl. 

Tehát adva van egynéhány szupergazdag és korábbi korok által felfoghatatlanul hi-tech társadalom, ahol szinte mindent a tudomány irányít, kivéve az ország első, egyébként teljhatalmú vezetőjének kiválasztását, mert az úgy történik, hogy kettő vagy több izomember egymásnak esik és aki előbb töri össze a másik összes csontját, az lesz a király. Egy ilyen ország Magyarország is. És kereszténynek vallja magát. 

A blog névadó szlogene mindennél jobban illik ide: Mi nem haldoklunk, mi így élünk. Egészen érthetetlen. Hogy örökre így lesz-e, arra csak a sci-fi világa tud válaszolni. Olvassunk olyat is néha.