Amitől talán még Orbán Viktor is képregény-rajongóvá válhat.

Asterix nem csak egy mesefigura. Asterix maga a francia identitás, illetve annak megmaradásáért folytatott küzdelem. Asterix erős kulturális szimbólum, több szempontból is. Persze Asterix elsősorban óriási üzlet – de ezt most hagyjuk. 

Asterix az örök ellenálló archetípusa. Mindannyian ismerjük a képregények alaphelyzetét:
„Időszámításunk előtt 50-ben járunk. Egész Gallia a rómaiaké.
Egész Gallia? Dehogyis!
Egy kicsi, megtörhetetlen gallok lakta falu váltig ellenáll a hódítóknak.” 

A fenti szöveg évtizedek óta, elhagyhatatlanul szerepel a történetek kezdőlapján, megadva a hangulati/gondolkodási keretet, félreérthetetlenül felállítva a színpadot a teljes sorozat számára (az első album 1961-ben jelent meg). Éppen ezért látványos, hogy a legutóbbi, Európa szerencsésebb felében 2017 őszén, Magyarországon pedig néhány hete megjelent füzetben ez a felütés hiányzik. 

Most megijedhet az olvasó: Csak nem fogunk valami összeesküvés-szerűt belemagyarázni egy képregénybe, illetve annak hiányzó lapjába??? Pedig valami ilyesmi jön, annak ellenére, hogy a miigyelünk.blog híresen kerüli az összeesküvés-elméleteket. 

Asterix soha nem csak gyerekeknek szóló sztori volt (illetve akadt egy-egy ilyen, de azokat a részeket ekézik is rendesen a kritikusok). Legjobb kötetei a kiváló érzékkel ábrázolt társadalmi helyzetek, emberi viselkedések, politikai szerepek kifigurázásával kötötték magukhoz a felnőtt rajongókat. 

Ez a bejegyzés azt állítja, hogy a fenti, "Egész Gallia? Dehogyis!" idézet elhagyása nem véletlen és nem is jelentéktelen. Asterix alaphelyzete ugyanis jól láthatóan megváltozott. A kis gall falu már nem ellenálló. Meg sem próbál küzdeni a rómaiakkal. 

A történetben a birodalom egész Itálián végigfutó, nemzetközi kocsiversenyt rendez. Asterix és barátai jó ötletnek, vonzó programnak tartják az ilyesmit és beneveznek a futamra (Obelix egyébként is egy ideje arról ábrándozik, hogy menhirszállítóból római fogathajtóvá fejlődik), majd a szabályokat maximálisan betartva igyekeznek megszerezni a nagy presztízsű kupát. Végül Asterix és Caesar egymás mellett feszít és a nép éljenzi őket. 

Hosszan lehetne sorolni a gallok megbékélésére utaló jeleket (pl: a eleve természetes, hogy a gallok rajthoz állhatnak; Obelix szerepel az út menti óriásplakátokon; Caesarnak eszébe sincs elveszejteni őket), de különösebb elemzés nélkül is látszik, hogy a képregény alkotói már az elején eldöntötték, hogy hagyják a fenébe az ellenállósdit, a különutas franciáskodást, a háborús helyzetet. 

Asterix megérezte az idők szelét és integrálódott (az akkori) Európába. Már nem menő a kívülmaradás és a széthúzás – legalábbis az új kötet szerint. Nem lehet nem hallani ennek a politikai üzenetét. Hadd jegyezzem meg: Aki erőltetettnek érzi, hogy egy látszólag ártatlan képregényt politikai motiváltsággal vádolunk, az nem ismeri Asterixet, nem ismeri Asterix jelentőségét és nem ismeri a világot, amiben készül. 

Ez a bejegyzés nem azt állítja, hogy az Itáliai futam az egyre inkább egységesedő Európa eszméje mellett agitál és Asterix teljesen a politikai agymosás eszköze lett, csak annyit mond, hogy ebben az esetben már az egységesedés ellenzésének szégyenlős elhagyása is komoly változás, ami megér egy rövid gondolatot/fintort. 

Mondhatjuk azt is, hogy Asterix, a gall több, mint fél évszázad küzdelem után elbukott. Mondhatjuk azt is, hogy végre észhez tért. Asterix már nem Orbán Viktor, pedig régen az volt. 

Kérdés, mi kell nekünk a továbbiakban: Asterix,  a magyar vagy Asterix, a római? Mert Asterix, a gall – ilyen már nincs.