Tízforintos iskolapélda a heti vásárlásról és a pénz természetéről
Reggeli bevásárlás. Parkolás közvetlenül a bejárat előtt, valami csoda folytán. Olyan mint a ringside seat a boxban, eleve nyerőnek érzi magát az ember. Megyek a bevásárlókocsikhoz, épp valaki visszaviszi, mögötte meg egy másik néni áll, arra vár, hogy az előző dokkoljon és utána ő is helyére tegye a sajátját. Ők már végeztek, én most indulok.
Beállok mögéjük, sorbanállás van már itt is. Az első hölgy valamit bénázik, talán nem jön ki a pénzérme a kocsiból, nem látom jól, mindenesetre nem haladunk. Az előttem álló néni rám néz, felajánlja, hogy vigyem el a kocsiját, „egy tíz forintos van benne” – mondja.
Hát az baj, mert nekem ilyen műanyag korongom van és nincs is apróm, hogy odaadjam neki. „Dehogy baj” – legyint és mielőtt szólni tudnék, odébbáll, otthagyja nekem a kocsit tízforintossal együtt.
Gyorsan letudom a kört a boltban, majd visszavinném a kosarat, de ugyanaz a jelenet jön megint, csak most fordítva: én vagyok a vásárlás végén és a mögöttem lévő épp kezdené. Előttem meg bénáznak. Sorbanállunk. Kiszabadul belőlem a tízforintos erkölcsi kötelesség, felajánlom a mögöttem lévőnek a kocsimat, elmondom, hogy tíz forint van benne, de nem érdekes. Otthagyom, mielőtt szólni tudna – ahogy tanultam.
Talán az első néni is úgy kapta már a kocsit, tízforintossal együtt. Talán az utánam következő is ugyanígy adja tovább.
Ha így megy végig, soha nem derül ki, milyen érme volt benne valójában. Nem is érdekes. A pénz önmagában értéktelen. Haszna azért van, mert hiszünk benne.
A pénz akkor működik jól, ha épp csak annyira gondoljuk értékesnek, amennyire valójában az. Ha valaki azt gondolta volna, hogy valami nagy értékű érme van a kocsiban (mondjuk aranypénz), talán tömegverekedés tört volna ki. De így csak mindenki visszavitte a kocsit és kicseleztük a sorbanállást. Pedig – mondom – senki nem tudta, mi van a kosár zárjában.
Valahogy így működik az egész világ, csak egyesek aranypénzt látnak ott is, ahol nincs. Na olyankor jobb máshova menni vásárolni.
