Biztosan hallottad már ezt a kettőt. Talán te is mondtad. Ez a bejegyzés azért született, hogy tudd, mennyire banális.
A koronavírus egyik sokat emlegetett tulajdonsága, hogy egyes fertőzötteknek egyáltalán nincs vagy alig van tünetük. Sokan hiszik, szeretnék hinni, hogy a múlt heti/múlt havi/tavaszi torokfájással/fejfájással/orrfolyással letudták a betegséget. Nyugtatják magukat, hogy túl vannak rajta. Kicsit büszkék, hogy nekik meg sem kottyant és boldogok, hogy ők már elhagyták, ami másoknak csak most jön. Ilyenkor jön a mondás: „Azt hiszem, rajtam ez már átment.”
Pedig nagyon-nagyon nagy valószínűséggel nem ment át. Ha nincs orvosi bizonyíték, akkor ne higgye senki, hogy ennyi volt, ne viselkedjen úgy, hogy ő már letudta, ne gondolja, hogy a neheze mögötte van. Egyrészt nem praktikus azt gondolni, hogy vége (mert felelőtlenséget szül). Másrészt ezt hirdetni rendkívül gagyi. Vagy ha már így akarjuk, tessék elmenni egy szerológia-tesztre, ami megmutatja, hogy van-e bennünk (a betegség lefolyását igazoló) antitest.
Elképesztő, hogy mennyire szeretnénk hinni, hogy mi már letudtuk. Jelen bejegyzés írója látott/hallott olyat, aki meg van róla győződve, hogy rajta már gyerekkorában (évtizedekkel ezelőtt) átment a koronavírus és több olyat is, aki szerint 2-3-4 éve pont ez volt neki. Ha pedig a teszteléskor az antitestek teljes hiányára derül fény, akkor fel sem merül, hogy még nem volt koronavírusos, hanem csak az lehet a magyarázat, hogy "tudjuk, az antitestek nem mindenkinél jelennek meg".
2. "Én biztosan nem vagyok beteg!"
Kicsit köhög, kicsit folyik az orra, talán némi hőemelkedése van (de nem méri meg). Ő biztosan nem beteg. Csinálja a dolgát. Nem kell balhézni, ez minden télen van nála, nem koronavírus.
Nem más ez, mint gyávaságból adódó valóságtagadás: „Az nem lehet (nem lehet, nem lehet, nem lehet), hogy én is elkaptam.”
Nem szabad és nem is illik menőzni, most más idők járnak. Ha a leghalványabb gyanú felmerül, hogy elkaphattuk, akkor mindenki mással szembeni kötelességünk elmenni teszteltetni vagy legalább szeparálni magunkat. Az enyhe tünetekre legyintő és emberek közé (munkahelyre, boltba vagy családtaghoz) járó személy egyrészt végtelenül felelőtlen, másrészt mindenkit idegesít (mostanában a legkisebb krákogásra is összerezzennek az emberek). Mindez azért, mert tagadja a valóságot (a lehetőséget), fél vele szembenézni.
Ne most legyünk kemények.
Ne most legyünk terminátorok.
Ne féljünk felelősen viselkedni.
És legfőképpen ne legyünk gagyik, hogy magunkat különlegesnek gondolva azt mondogatjuk, amit egyébként mindenki más is.
