Amit huszonöt-harminc évvel ezelőtt örökségnek gondoltunk, az elmúlt.
Ami végül megmaradt, akkoriban nem tűnt olyan fontosnak, pedig ma már látszik: talán örökre megkülönbözteti a magyarokat Európa másik végétől.
Itt maradt velünk a vezetők elsőbbségének, kiemeltségének természetes érzete, ahol a közember tudja/elismeri, sőt jónak gondolja (bár nyilvánosság előtt általában felháborítónak mondja), hogy vannak, akik félig-meddig a törvényen felül állnak, akiknek többet szabad.
Itt maradt velünk a teljes rendre, szociális biztonságra, közbiztonságra, erőszak- és háborúmentességre való végtelen vágy, ami nyugaton egyáltalán nem vagy máshogy (legfőképpen: gyengébben) jelentkezik, nálunk pedig az egyik legfőbb igény mindenkor.
Itt maradt velünk az idegentől való félelem, a mindenkivel szembeni irigység és valamiféle világgal szembeni sértődöttség is, bár ez utóbbit azt hiszem korábbról hozzuk.
